Szeretem, ha beszippant az érzés. Olyankor kifelé megszűnök létezni, s talán pont ettől, boldog vagyok.

Hangosan dúdolgatok, ugrándozva lépkedek, mint egy gyerek, ha kell, kúszok-mászok a témáért.

És, hogy hogyan veszem észre a témát? Szabadon engedem a bennem lévő gyereket.

Ő észreveszi. Tárgyak, fények vicces játékát, egyszerű dolgok földön túli szépségét. És örül nekik. Nagyon.

Hogyan segítem a születését?

Követem a gyereket. Ha mászni akar, mászok, ha neki szimpi a békaperspektíva, hanyatt dobom magam. Azonnal. És mulattat a helyzet. Jó kedvvel pedig jobban megy.

Szeretem megérezni a témák fizikai valóját. Mert közelebb visz a tárgyadhoz, ha megismerkedsz vele.

A minap egy stadion lépcsőjén állva fotóztam, és jött a gyermek tippje: "Ülj le" 

Persze nem a körülöttem mindent borító székekre gondolt- túl szokványos lenne-, a lépcsőre. Amikor már rajta ültem, fontosnak éreztem megfogni. Tetszett, mennyire érdes a felülete.

Később egy márvány pulton ragadt meg a szemem, és, mielőtt lázasan árnyékokat és csillanásokat kerestem volna rajta, ezt is meg kellett érintenem. Tetszett a selymes hűvösség. "Hmm...pont ilyennek képzeltem. :)"

Így kerülsz közelebb a tárgyadhoz, vagy, ha úgy tetszik, olvadsz eggyé a témáddal.

Így segíthető a múzsa megjelenése, de biztos vagyok benne, hogy csak egyéni receptek léteznek.

Én így, mások meg úgy...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.