Már jó ideje nem szeretem mutogatni az arcomat. Legalábbis profilban nem. Nem akarok rajzfilmfigurákat vagy mémeket a helyére.

Magamat akarom, csak rejtőzködősen.

Sejtelmesen, mondjuk füst és/vagy sötét mögé burkolózva, vagy színekkel és szimbólumokkal dolgozva.

Az ilyen képek többsége sorozatok legtetszőbb darabjaiból választódik ki, egy azonban a fejemben született meg, kimondottan erre a célra.

Azt hiszem, sikerült a legközelebbit megvalósítanom a fejemben látott képhez.

Sokaknak tetszett, de azt hiszem, a legviccesebb első benyomás a srácé volt, aki szereti az ápolt körmöket...:)

Ki mit ragad ki egy képből, ami technikailag szinte semmit, gyakorlatilag viszont sok mindent megmutathat...

Talán ismerjük az érzést, mikor ránézünk valakire, és tudnánk neki nevet adni vagy akár beleképzelni egy filmbe.

Amikor legutóbb egy új közegbe kerültem, találtam egy ilyen arcot. 

Fiktívnek tűnő szösszeneteket akartam írni róla, melyekben valójában az egyetlen fikció, hogy a fickó nagyon is létezik.

Alfrédnak neveztem el. Íme a történetek:

Alfi

Akkor ismertem meg, mikor először léptem az új épület falai közé.
Öltönyös, kedves arcú férfi, az a fajta, aki elsőre szimpatikus.

Megérkeztem. Alfi ajtót nyit előttem és mosolyogva köszönt. Termete miatt egy bank biztonsági őrének nézném. Aztán leül az ajtó melletti kis asztalhoz. Akkor válik világossá számomra, hogy ki is ő.
Alfréd portás, díszcsomagolásban.
Megkerülve őt, helyet foglalok egy asztalnál. Amíg a dolgomra várok, nézegetem, ahogy a cipőinkkel behordott havat mossa fel-öltönyben-, majd visszaül. Szinte komikusnak találom a helyzetet.
Pár perc ücsörgés után úgy döntök, inkább körülnézek egy kicsit, hát felsietek az emeletre. Minden szokatlan, szöges ellentéte a régi világ nyüzsgésének. Már épp elszomorodnék, mikor körutam végére érve visszaérek Alfihoz. Egy hétköznapi arc a nem éppen hétköznapi közegben.

------------------------------------------------------------------------

Alfi 2.

Végre szebb napunk van. Úgy tűnik, a tél lassan szedi a sátorfáját és átadja helyét a tavasznak.
A Nap melegétől kivirulva, vidáman érkezem. Már meg sem kell állnom az ajtóban, Alfi kinyitja előttem. Megint jólesik a kedvessége, hát úgy érzem, végre megtehetem.
Miután megköszönöm a segítséget, megszólítom őt.
Az első szint mindig a legkönnyebb a kapcsolatépítésben, csak a megfelelő pillanat kell hozzá.
Mivel már több alkalommal tegeztem le-a szimpatikus embereket ösztönösen tegezem-, megkérdeztem, zavarja-e. Azt felelte, nem.(Azóta ő is tegez)
Aztán a munkájáról kérdeztem, még ő is nevetett az öltönyös portás szerepén.
Mivel az első beszélgetésünk volt, igyekeztem rövidre zárni, de nem volt könnyű.
Látszott rajta, hogy mennyire vágyik egy kis társaságra. Unalmas meló az övé, ez kétségtelen.
De mennem kellett, vártak a teendőim, na meg úgy éreztem, lesz még időnk csevegni.

------------------------------------------------------------------------

Alfi 3.

Sietve érkezem a hidegből. Pár nap enyhülés után újra esik a hó.
Alfréd ajtót nyit előttem és felkiált: „Itt az én kedvencem!” Ennyi elég ahhoz, hogy jól induljon a napom, vidáman üdvözlöm én is. Már nem is gondolok az időjárásra, boldogan veszek birtokba egy asztalt, leülök a kávém mellé és írni kezdek.
Az instant jó nap receptje:)

------------------------------------------------------------------------

Alfi 4.

A nők napja van. Tevékeny délelőttöm volt, ami kihívást jelentett a náthám miatt, alig vártam, hogy beessek az épületbe.
Egy ismerős arc fogad, köszönök és lehuppanok a porta melletti ablakmélyedésbe.
Már többször beszélgettünk, tudta, hogy beteg vagyok. Türelmesen megvárta, amíg lepakoltam és kifújtam magam, aztán mellém tett egy szem bonbont.
- Boldog Nőnapot!-mondta.
Miközben az édességet bontogattam, beszélgetni kezdtünk, ahogy az lenni szokott.
Beszélgettünk munkáról, a nőnapról és az épületről.
Egy portás sok titkot tudhat, ha kellően nyitva tartja a szemét, és Alfi is tudott érdekességekkel szolgálni.
Már egyre természetesebb, hogy leülök hozzá beszélgetni, a takarító is kedvesen integet az ablakból, mikor meglát. A régi világom érzését idézi, talán ezért is tetszik annyira.
Miután kipihentem magam, indulnom kellett, megint eljárt az idő.
Jó munkát és kitartást kívántam Alfinak, majd beszálltam a liftbe.

A vonatozás mindig gondolatokat indít meg bennem.

Egy hosszabb utamon történt ősszel, hogy bámultam ki az ablakon és élveztem a kellemes zötykölődést, mikor egyszer csak- már nem is tudom, hogy- bevillant.

Miért nincs olyan pulóver, ami a tájat jeleníti meg magán? A szántás egyenletlen, sötétzöld és barna csíkjaival, akár igazi füvet imitáló, helyenként "kiálló" anyaggal.

"Szántóföldek mintázata kollekció"

A legszebb az egészben az lenne, hogy amilyen változatos a táj, úgy a ruhadarabok is azok lennének...és ez még csak egy variáció.

Egyetlen figuratív elemként legelő birkákat képzeltem, fotószerűen "vetítve" az anyagra.

A téli kollekció ugyanezen táj havas változata, ahol mintázatot az összefüggő hótakarót áttörő fű vagy föld alkotja.

Mindezt persze természetes modellek prezentálásában, abban a szellemben, hogy minden, ami különleges, itt van a tájban és felfedezhető akár egy vonatút alatt...

Egy téli napon történt, hogy érkezett egy doboz eper hozzánk. Bennem pedig már egy ideje érlelődött, hogy alkotnék valamit, bármit és bárhogyan, ami kiad egy csöppet abból, ami bennem van.

Enni kezdtem az epret, majd ötletem támadt: képet akarok csinálni eperlevéllel festve. Előhoztam hát a ház összes körömlakkját, fogtam egy fehér papírt, zenét tettem be, magamra zártam az ajtót és nekiálltam.

Rögtönzött napközis szakkör. Azt hiszem, három epret használtam fel, többnyire sikerült egészben leszedni a levelüket, majd lakk rá és nyomás a papírra. Először egy, majd több színnel keverve. Nagyon élveztem. A képet nem tartom fontosnak megmutatni, szerintem ilyenek lógnak a szanatóriumok falán. 

Miközben csináltam feltűnt, az utolsó eper mennyire gyönyörű, hát fotózni kezdtem. Egy régi számítógép házából és cipősdobozokból alkotta rögtönzött stúdió közepére helyeztem az epret, óriás zseblámpával világítva, árnyékokkal kísérletezve. Elment a délután.

Miután befejeztem a fotózást és a kép is kész lett-furán szépre sikerült-, nem maradt más hátra, mint megenni az epret(szeretem az ehető modelleket).

Elégedetten hátradőltem a szőnyegen, s képzeletben már ott feküdt mellettem valaki. Egy harapás az övé, egy az enyém...

Nemrég egy fotós ismerőssel beszélgettünk képekről és szóba került egy, a téren fotózott sorozat.

Egyedül ücsörögtem a főtéren-kellemes kikapcsolódásaim egyike-s, amikor esteledett, izgalmassá váltak az árnyékok. Fotózni kezdtem az arra sétálók és futkározó gyerekek néha éles és szabályos, néha elmosódott, játékos árnyékát.

Tehát ezekről a képekről beszélgettünk az ismerőssel. Egyrészt örült, hogy talált valakit, akivel úgy beszélgethet ilyesmiről, hogy garantáltan nem ütközik falakba, másrészt lenyűgözőnek tartotta a tényt, hogy ő is teljesen hasonló részleteket ragadott ki a térből, mint én, ő is fotózta járókelők árnyékát, egyikből egy fordított variációt is szerkesztve-ahogyan én.

Szerinte ez ritka, és, ha letennének száz fotóst ugyanarra a térre azzal az utasítással, hogy alkossanak belőle bármit, nem sokaknak jutna ilyesmi eszébe.

Furcsa volt ilyet hallani egy nálam jóval tapasztaltabb fotós szájából, és bár jól esett a lelkesedése- nekem is nagy dolog, hogy találtam valakit-, nem értettem vele teljesen egyet. Szerintem az ilyesmi gyakrabban megeshet, mint hinnénk, bár azt hiszem, én is elképedek, ha valaki kedvenc témáimat dolgozza fel hasonlóképp.

Talán csak azt akarjuk, hogy ne legyünk teljesen egyedül. Egyediségre vágyunk, de néha mégis vicces meglátni ugyanazt a ruhát az utcán, mint, amit aznap viselünk.

Jó érzés egy hullámhosszon lenni valakivel, és persze még nagyszerűbb, ha ízlések és gondolatok is találkoznak....pláne egyedinek hitt gondolatok.

Bár azt hiszem, valódi egyediség akkor létezne, ha lenne olyan meglátás, amire még tényleg soha_nem_gondolt_senki. Ilyen pedig szinte biztosan nincs, így hát az egyediség illúziójáért küzdünk, miközben jó érzés társat találni benne.

Erről van szó...

Ő egy agresszív kis diktátor. Te pedig aranyos, amikor azt csinálod, amit mond. Így lát a világ is.

Ahogy egykori pszichológusom mondta-igen-, a bennünk lévő gyermek az, akivel mindig meg kell küzdenünk, ha csinálunk valamit, de elfog a kényelem iránti igény. Ő az, aki inkább bekapcsolná a tv-t, ha tanulni kell, chatelne, ha dolgozni. Ő halogatná a feladatokat, ő keres-egyébként egészen jó- kifogásokat.

(Talán ismerős a tanulás közbeni "hű, de érdekes porszem" esete.)

A kérdés csak az, mikor mennyire engedelmeskedünk neki.

A gyerek mohó, az azonnal megvalósíthatót keresi. Csábítóak hát a könnyű feladatok, hiszen ő nem erőt próbára tévő kihívásra, hanem kalandra és azonnali sikerre vágyik. Itt és most.

Bezzeg, ha fél, mögém bújik...

Ő az, aki görcsösen ragaszkodik valakihez- azt hiszem, szerelmes ritkán vagyok felnőttként.

"Először cicabogár akartam lenni megint, aztán lett egy babám.
Szép baba volt, újjászülettem általa. Kellemes volt a játék.
De a baba kútba esett, így most csak én vagyok...
S, mint akkor, úgy most is toporzékolok...
Kislányként vergődtem: „nem érdekel semmi, én csak cicabogár akarok lenni”
S kislányként üvöltök most is:„nekem nem kell semmi, csak a babámat akarom”
És egy kislány ereje hatalmas. Hatalmas erővel töri be a padlót, ahogy hisztis rohama közepette a földet döngöli -mint a bevásárlóközpontok elégedetlen gyermekei, ismerjük a típust-, és hatalmas az az erő, amellyel mindenkit távol tart magától....hiszen milyen ellenszenves egy hisztis kislány..."

Mégis, neki köszönhetem legjobb pillanataimat és lényem legszeretettebb részeit. Mert ő az, aki igazán kreatív. Fáradhatatlanul lelkes. Nem fél kifejezni semmit, ami benne van. 

Szóval a megfelelő időben és módon teret kell adni neki és hagyni kibontakozni, amikor pedig összeszedettség kell, megfegyelmezni a kis hülyegyereket..

Igen gyakran élem meg azt, hogy születik egy korszakalkotó ötlet, ami azonnal lázba hoz és persze abban a pillanatban tökéletesen értelmesnek tűnik.

Ilyenkor jön a sok "Auuu, ez dejó lenne..." és társai, volt már, hogy fél napot töltöttem egy ilyen ötlet részleteinek kidolgozásával. Hiszen, ha valami beindul, azt el kell kapni, hát rávetem magam a jegyzetfüzetre-jó, ha mindig van kéznél- és "gépelek".

Aztán később-vagy másnap-, mikor lecsillapodtam és kicsit messzebbről, higgadtabban szemlélem az egészet, jön a szétszórtság és a motiválatlanság, és vele az "Á, mégse, hülyeség".

Szóval az ihlet néha kevés, főleg, ha egy elkalandozó, kusza elmét talál meg.

Hiszen gyakran két erő dolgozik bennem:

"Mindenre képes vagyok"

"Nem lehet megcsinálni"

Illetve utóbbi kiegészül azzal, hogy már nem akarom megcsinálni. Mégsem olyan fontos. Korábban érdekesnek tűnt. Rengeteg ötletfoszlányom vész így el, és, hogy ilyenkor valóban az ötlet nem volt elég jó, vagy velem van a baj, mindenki maga döntse el...én már döntöttem. ;)

Szeretem, ha beszippant az érzés. Olyankor kifelé megszűnök létezni, s talán pont ettől, boldog vagyok.

Hangosan dúdolgatok, ugrándozva lépkedek, mint egy gyerek, ha kell, kúszok-mászok a témáért.

És, hogy hogyan veszem észre a témát? Szabadon engedem a bennem lévő gyereket.

Ő észreveszi. Tárgyak, fények vicces játékát, egyszerű dolgok földön túli szépségét. És örül nekik. Nagyon.

Hogyan segítem a születését?

Követem a gyereket. Ha mászni akar, mászok, ha neki szimpi a békaperspektíva, hanyatt dobom magam. Azonnal. És mulattat a helyzet. Jó kedvvel pedig jobban megy.

Szeretem megérezni a témák fizikai valóját. Mert közelebb visz a tárgyadhoz, ha megismerkedsz vele.

A minap egy stadion lépcsőjén állva fotóztam, és jött a gyermek tippje: "Ülj le" 

Persze nem a körülöttem mindent borító székekre gondolt- túl szokványos lenne-, a lépcsőre. Amikor már rajta ültem, fontosnak éreztem megfogni. Tetszett, mennyire érdes a felülete.

Később egy márvány pulton ragadt meg a szemem, és, mielőtt lázasan árnyékokat és csillanásokat kerestem volna rajta, ezt is meg kellett érintenem. Tetszett a selymes hűvösség. "Hmm...pont ilyennek képzeltem. :)"

Így kerülsz közelebb a tárgyadhoz, vagy, ha úgy tetszik, olvadsz eggyé a témáddal.

Így segíthető a múzsa megjelenése, de biztos vagyok benne, hogy csak egyéni receptek léteznek.

Én így, mások meg úgy...